Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia (Jelenkor)
A Menny és pokol-trilógiát már csak azért is érdemes kézbe venni, mert ennyire szép és kifinomult könyvtárggyal ritkán találkozik az ember, mint ez a három kötet, amiknek a borítója együtt rajzolja ki a teljes világot magába foglaló, kozmikus halfigurát. Ha pedig egyszer a kezünkbe vettük, akkor úgyis képtelenek leszünk elereszteni, amíg a végére nem érünk, mert Stefánsson prózája pont úgy sodorja az olvasót magával, mint egy tengeráramlat a gyanútlan izlandi halászokat. A hasonlat nem véletlen, ugyanis a Menny és pokol a felszínen pontosan ennyiről szól: izlandi halászok halásznak valamikor a 19. és 20. század fordulóján. Mindehhez hóvihar, hegyek, sötétség és gleccserek nyújtják a hátteret. Ebben a nagyon távoli, és szűkösnek tűnő történetben valahogy mégis minden lényeges benne van a mi 21. századi, nagyon is urbánus életünkből. A tengeren megfagyott barátját gyászoló fiú története valójában egy nagyon hosszúra nyúlt, 1100 oldalas költeményre hasonlít, ami nem meglepő, tekintve, hogy Stefánsson költőként kezdte a pályáját. Az biztos, hogy kevesen tudnak hozzá hasonló érzékenységgel írni a természetről, erről a hatalmas erőről, ami hol élteti, hol gyönyörködteti, hol elpusztítja az embert. Stefánsson a Margó fesztiválon készült interjúnkban ki is fejtette, hogy nemcsak vulkánkitöréssel szelfizni ostobaság, de az emberiség eltévelyedésének egyik fő okának épp azt tartja, hogy megfeledkeztünk arról, hogyan lélegzik körülöttünk a természet. (Jankovics Márton)
Kránicz Bence – Lichter Péter: Kalandos filmtörténet (Scolar)
Közlekedési hasonlattal élve: a filmtörténet nem egy nyílegyenesen hasító autópálya, sokkal inkább egy labirintus, amiben a végtelenségig lehet kalandozni, és épp az okozza a legnagyobb élvezetet, ha kicsit elveszünk benne. Pontosan ezt az élményt ígéri a Kalandos filmtörténet, és tulajdonképpen teljesíti is a maga szűkszavú, összeszedett módján. Kránicz Bence és Lichter Péter jól forgatható kötete ugyanis nem szigorú kronologikus vagy ábécé-sorrendben vezet végig minket a mozgókép elmúlt százhúsz évén, hanem asszociálgatva ugrálhatunk az egyes műfajok, fogalmak, stílusirányzatok és rendezők között. Minden megfér itt egymással Spielbergtől a szürrealizmusig és Scorsesétől a szuperhősfilmekig. A könyv célja alapvetően a bevezetés, így semmibe nem megyünk bele nagyon mélyen, de a szerzők magabiztos szakértelme, és ezen is átütő filmrajongása egyszerre teszi hasznossá és élvezetessé a könyvet. Az utat persze magunknak kell végigjárnunk, sok-sok film megnézésével és olvasással, de most kapunk egy hasznos kis zsebtérképet arra, miként érdemes elveszni a filmtörténet végtelen labirintusában. (Jankovics Márton)
Elena Ferrante: Az elveszett gyerek története (Park)
A 90-es évek óta publikáló Elena Ferrante a kortárs irodalom egyik legrejtélyesebb szerzője, mivel a leleplező cikkek tömkelege ellenére sem lehetünk biztosak benne, ki áll a név mögött valójában. Persze az évtizedes bujkálás célja épp az lenne, hogy rámutasson ezen kíváncsiságnak értelmetlenségére, és ezáltal felszabadítsa a műveket. Így a regények végre önmagukért beszélhetne, és nem szorulnak rá többé a szerző gyámkodására és állandó értelmezésére. A nemzetközi áttörést a Nápoly-regények hozták meg Ferrante számára, amelyből tavaly óta nagy sikerű sorozat is fut Briliáns barátnőm címen. Ferrante két szegénytelepen felnőtt lány, Elena és Lila barátságán keresztül mutatja be, hogy előbb-utóbb mindannyian szükségszerűen belegabalyodunk életünk ezerfelé futó szálaiba. Ferrante kedvenc hasonlata is ez az életre: a kibogozhatatlan csomó. Ezt a csomót szétszálazni képtelenség, legfeljebb megformálni, felmutatni és gyönyörködni tudunk reménytelen kaotikusságában. Ősszel végre magyarul is megérkezett a regényfolyam negyedik, egyben utolsó kötete. Az elveszett gyerek története a legvastagabb és a legsötétebb tónusú a négy könyv közül, ám szerencsére ennek ellenére sincs túlírva: ugyanolyan átlátható, könnyen kibomló mondatokban tárja fel az élet hihetetlen kuszaságát, mint az eddigi három kötet. Ez az ötszáz oldal méltó módon zárja le – pontosabban hagyja örökre nyitva – Elena és Lila történetét, aminek kérdései utána még garantáltan kísértik az olvasót egy jó darabig. (Jankovics Márton)
Parti Nagy Lajos: Félszép (Magvető)
Parti Nagynak negyedszázada megjelent már egy tárcakötete, a Se dobok, se trombiták, amit nyugodtan nevezhetnénk a műfaj hazai klasszikusának, ha műfaj lenne a tárcakötet. Ki tudja, talán az is. A szerzőt csak ezután kezdték élő klasszikusként emlegetni, de hogy a haza fogalmával mi lett, azt ne firtassuk. Firtatja helyettünk Parti Nagy Lajos, aki a Félszépben megint tárcákat gyűjtött össze, de ezúttal hiányzik az a szigorú szervezőelv, amely az előzménykötetnek olyan katonás rendet kölcsönzött. Annak idején a Magyar Naplóban jelentek meg a tárcák, az új könyv anyagát ennél sokkal több irányból szedte össze az író. Ez is magyarázhatja, hogy ezúttal nem is csak tárcákat olvashatunk, több a kis novella, cetli, naplóbejegyzés, ilyen-olyan publicisztika. A Parti Nagy-életműben az utóbbi években indultak igazán erjedésnek a műfajok, és születtek drámafordítások, amelyek versnek látszanak, mesék, amelyek rövidhírekre épülnek, és persze megjelentek összegyűjtve Dumpf Endre dilettáns költeményei. A Félszépben is ott a kiismerhetetlenség, a nyelvi, politikai és erkölcsi zűrzavar, amit valahogy mégis rendbe kellett szedni, mert ezt parancsolta a máskülönben vakítóan fehér szövegszerkesztő. Így mégiscsak megszületett az utóbbi 25 évünk krónikája. (Kránicz Bence)
Rajk László: A tér tágassága (Magvető)
Vannak életutak, amelyek kivételességére, példamutató erejére csak akkor döbbenünk rá, amikor megszakadnak. Én ezt éreztem, mikor szeptemberben híre jött, hogy Rajk László egy váratlan és gyors lefolyású betegség után meghalt. Amikor megtudta, hogy beteg, már nagyjából készen volt a róla szóló kötet, Mink András történész 2009-ben készített életút-interjújából és egy 2019-es beszélgetésből szerkesztve. Már csak egy olyan átfogó kiállítást kellene megszervezni, amely méltó módon mutatja be Rajk építészetét, illetve az építészeten túlmutató művészi tevékenységét. Addig beérjük A tér tágasságával, mert ez sem kevés. Kezdjük ott, hogy az első oldalakat olvasni egyszerre torokszorító és felháborító tapasztalat: annak a néhány évnek a krónikája, amikor a csecsemő Rajkot apja letartóztatása, majd kivégzése miatt nevelőintézetbe adják és megfosztják a nevétől; majd az anya, Rajk Júlia küzdelme, hogy visszakapja a fiát – egészen dermesztő. Ilyen gyerekkor után csodaszerű, hogy felnőttként Rajk mennyire normális ember lett, ami azt is jelenti, hogy magától értetődően harcolt a saját személyes szabadságáért, majd később, az ellenzéki mozgalmak, a szamizdat fontos alakjaként a hazája szabadságáért is. Eközben soha nem hagyta, hogy bármely politikai ideológia rátelepedjen a művészi ízlésére és munkájára. Sőt, ő maga szorgalmazza ebben a kötetben a neoavantgárd ellenzéki művészet kritikai újraértékelését, mondván, hogy nem feltétlenül jó művészet az, ami az elnyomó hatalommal szemben áll – ez is egy olyan tanulsága A tér tágasságának, amit 2019-ben is érdemes megfontolnunk. (Kránicz Bence)
Petr Sís: A fal (Csirimojó Kiadó)
Gyerekkönyvet nem könnyen ajánlunk, minthogy a kultrovat tagjai egyelőre gyermektelenek, ám Petr Sís gyönyörűen illusztrált könyvét nyugodtan ajánljuk, mert ennél átélhetőbben aligha lehet elmesélni egy gyereknek, milyen volt a Vasfüggöny mögötti élet. Sís első kézből ismeri ezt az élményt, ahogy azt is, amikor az utána jövő generáció nem érti, miről beszél, amikor a gyerekkor szabadságvágyát és bezártság-élményét említi: a könyv épp azért született, mert saját gyerekei sem értették. A kötet műfajilag nehezen kategorizálható, mert nem regény, és nem is képregény, talán leginkább a grafikus memoár öszvérfogalma illik ré a legjobban, minthogy elejétől a végéig rajzban mesél a viszonylag kevés szöveg mellé. Látványos és okos könyv, ami úgy tanít, hogy közben igazi élményt ad. (Bodnár Judit Lola)
Alexander Brody – Nagy József: Megtalálni Serendipityt (Magvető)
Egy reklámszakember és egy újságíró beszélget, mindenről, ami szóba kerülhet két rokonlélek találkozásakor, Pestlőrinctől Amerikáig. Mindketten elmondanak valamit, ami az életük, meg egy sor olyat, amiről elsőre nem úgy tűnik, mintha az lenne, ebből pedig kirajzolódik valami, ami függetlenül a mesélő személyétől érvényes lehet mindenkinek. Pedig látszólag erősen különbözik a két sors, Alexander Brody már húsz évvel azelőtt kivándorolt Amerikába, hogy beszélgetőtársa egyáltalán megszületett, majd a reklámszakma csúcsára törve megismerte a korszak összes említésre méltó hírességét, míg Nagy József a megvalósult szocializmus groteszk mindennapjaiban nevelkedett, és a rendszerváltás óta is jó közelről nézi az ország mindennapjait újságíróként – a kollégánkként. Vaskos fényképanyaggal dúsított beszélgetőkönyv, avagy kultúr- és mikrotörténelembomba a karácsonyfa alá. (Bodnár Judit Lola)
Margaret Atwood: Testamentumok (Jelenkor)
A szolgálólány meséjéről, köszönhetően a Hulu sorozatának, idén sem beszéltünk kevesebbet, még ha a széria második és harmadik évadja nem is tudta megközelíteni az első évad erejét. June történetét a tévében is folytatják, és a könyves folytatás is megérkezett évtizedekkel az első kötet után, és Atwood zsenialitása mellett nagyvonalúságát is bizonyította azzal, hogy a Testamentumok nem megy szembe a sorozat eseményeivel, de nem is állítja, hogy minden úgy történt, ahogy ott láttuk: erről egyszerűen nem beszél. A kötet ugyanis tizenöt évvel az első kötet eseményei után veszi fel a fonalat, a fókuszban mér nem June áll, hanem három másik nő, akik három különböző irányból tudnak fényt irányítani Gileád férges testére, és akiknek azért, természetesen egymáshoz és June-hoz is van köze. A kötet fenséges óda a szabadsághoz, a demokráciához és a bosszúhoz, amellett letehetetlen olvasmányélmény. (Bodnár Judit Lola)
Karl Ove Knausgård: Élet – Harcom 4. (Magvető)
Karl Ove Knausgård a 2000-es évek, de legalábbis annak második évtizedének egyik legmeghatározóbb írója lett. Ezt a Harcom című regényfolyammal érte el a Budapesti Könyvfesztivál idei sztárvendége. A hatkötetes sorozatnak évente egy része jelenik meg magyarul, az idén a negyedik, az Élet (al)című érkezett meg. Ebben a szövegben kevesebb a filozofálás, mint a korábbi könyvekben, egy hosszabb időbeli kitérő van benne, a kirándulás kulcsszereplője természetesen az apja. Egyébiránt a kötet a felnőtté válásának meghatározó évéről szól. Arról, hogy leérettségizett, és elment Észak-Norvégiába egy párcsaládos faluba tanárnak. Annak ellenére is, hogy eredeti terve az utazgatás, illetve élete első szexuális kapcsolatának megszerzése volt. Ez utóbbi szinte lehetetlen egy olyan településen, ahol mindenki ismer mindenkit, a fiatalok pedig a jobb élet reményében már elköltöztek. Mindemellett ebben az ingerszegény környezetben azért elkezdi írói pályáját. Knausgård ebben a könyvében is könyörtelen magával, ír az alkohollal való kontrollálhatatlan kapcsolatáról, tanítványához kötődő illetlen gondolatairól és szexuális életének akadályairól is. (Schultz Antal)
Schein Gábor: Megleszünk itt (Magvető)
Schein, ahogy a korábbi regényében, a Svédben is, olyan emberről ír, aki a világhoz alkalmazkodni képtelen. A főszereplő, a Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatérjének Tanár urával nagy hasonlóságot mutató Kiefer, egy vidéki matektanár, aki elveszíti munkáját és élete legnagyobb támaszát, nővérét is. Lelkileg, eszmeileg és fizikailag is elidegenedik mindentől és mindenkitől. Főszereplőnek tűnik még egy házaspár, Ágnes és Zoltán is, de a könyv második felére világossá válik, ők csak arra kellenek, hogy kiderüljön, Kiefer mennyire van távol a „normális” világtól. Persze a távolság lehetővé teszi, hogy érdekesen lássa napjaink világát. Ahogy Schein is: ez a könyv csúcsrészében tűnik ki leginkább. A regény legnagyobb erőssége a leírt, nem éppen szimpatikus világgal szembeni gyönyörű költőiessége, dallamossága, ami a legjobban a Jelenkorban is megjelent fejezet, a Billenések, koppanásokban teljesedik ki. Teljesen elvarázsol, ahogyan két világ, Kieferé, és a– legalábbis a felszínen – talpraesett Zoltáné találkozik. Utóbbi monológjának alapja egyébként egy G. Fodor Gábor-írás. (Schultz Antal)
Závada Pál: Hajó a ködben (Magvető)
Závada legújabb regényének az alaptörténete is lebilincselő. Adott Magyarország egyik leggazdagabb családja, Weiss Manfréd utódjai: tehetősek, befolyásosak, mindenkit ismernek. 1944-ben azonban végső elhatározásra kell jutniuk. Addig ugyanis együttműködtek a magyar kormánnyal – egyikőjük Horthyhoz is bejáratos –, noha zsidó származásúak, fegyvereket is gyártanak a rezsimnek. Ebben az évben végül hosszas gondolkozást követően úgy döntenek, hogy a család mintegy negyven tagja vagyonáról lemond a nácik javára, és mentik az életüket. A könyv ugyanakkor nem történelmi regény, sokkal inkább szól arról, hogy a Weiss család kulcsfigurái milyen dilemmákkal küzdenek meg a történelmi helyzetben. Milyen belső harcok zajlanak a családban, az egyes szereplők lelkében, mi visz odáig, hogy végül elmennek, nem pedig maradnak és kiegyeznek. Ahogyan nagyon érdekes az is, hogy gazdasági-politikai súlyuk miatt milyen burokban élnek, és mennyire nem érzik a veszélyt annak ellenére, hogy látják, mi történik körülöttük. Az íróval a könyvről készítettünk interjút: íme. (Schultz Antal)
Kiemelt kép: iStockphoto
